Épp itt ülök a kényelmes nagy fotelembe kuckózva, a karácsonyfa fényében, és azon gondolkozom, mi minden történt velem egy év alatt. Ez az az időszak, amikor mintha lelassulna minden, nekem tökéletes alkalom a reflexióra. Év közben sokszor mire megtörténik valami, már jön is a következő fontos dolog, ami minden figyelmemet elvonja. Ilyenkor viszont napokat töltök azzal, hogy visszanézegetem a képeket, és elmerülök az emlékeimben.
Az egyik legkedvesebb emlékem Szardíniához köt. Az őszi egy hónapos lakóautós utunk csaknem felét ott töltöttük, fent a hegyekben, ahol szinte a madár sem jár. A falvakban persze van élet, de teljesen más, mint amihez itthon hozzászoktam. Ezeket a falvakat a világ kék zónái (Blue Zones) közé választották. Onnan kapták a nevüket, hogy amikor felmérték a világ egyes pontjain, hogy meddig élnek az emberek, azokat a helyeket, ahol átlagon felül élik meg a 100. életévüket a lakosok, kék filccel jelölték. Így aztán Szardínia eme eldugott kis falvait megismerve, rájöttek, hogy bizony megérdemlik ők is a kék zóna jelzést. Már amikor közelítettünk, el nem tudom mondani, hogy milyen öröm fogott el, hogy ők maguk is büszkén vállalják ezt a státuszt. A falu táblákon itt-ott szerepelt a “Blue Zone” felirat, és nem volt ritka az sem, hogy a házak falára kihelyezték az időseik képét egy kedves kis szöveggel. Ami pedig méginkább tetszett, hogy ezen kívül sehol nem találkoztam szuvenír boltokkal és turista-csapdákkal. Eléggé kontraproduktív lett volna. Gondolhatod, hogy ráadásul ahogy begurultunk a szűk, dimbes-dombos főutcán a faluba, a kíváncsi arcok már fel is figyeltek ránk.
Sajnálom, hogy nem beszélek olaszul - bár imádom ennek a nyelvnek a hangzását -, vagy akár szárdul, mert így nem tudtam annyit beszélgetni a helyiekkel, mint szerettem volna, hiszen angolul senki nem tudott ott. Persze a nyitottságuk így is elég volt ahhoz, hogy kézzel-lábbal, mint az Activity játékban megértettük egymást. Ezért se tartson vissza senkit az utazástól, hogy nem beszéli az úticél nyelvét, mert mindig akadni fog olyan ember, akiben akkora a kíváncsiság vagy a segítőkészség, hogy egy életre szóló kellemes élményt tud adni. Így volt ez a kis boltokban, ahova betértem, vagy akár a már említett kíváncsi helyiekkel, akik közül akadt olyan is, hogy a házába is meginvitált minket megmutatni, hogyan éli az életét. Utóbbiról azt hittük először, hogy biztosan el szeretne adni ő is valamit, amit nem bántunk volna, mert hidd el, egy-egy szárd vagy olasz házi ételnél, italnál, alapanyagnál nincs sok jobb a világon. De nem. Ő csak büszke volt az élete munkájára, és szívesen megosztotta velünk.
Említettem a boltokat. Kicsit sajnálom, hogy nem készítettem több felvételt az igazi kék zónás falvak “boltjairól”, csak már az eggyel kijjebb lévő, “modernebbekről”, viszont annyira személyes volt egy-egy találkozás, hogy nem tartottam odaillőnek, hogy előkapjam a kamerát. Szóval képzelj el egy garázst, vagy egy kicsi üzlethelységet, ahova belépve nem fogad valami nagy rend, se nem hatalmas választék. Viszont azonnal találkoztam a zöldséges résszel, ahol az volt aznap, amit a helyiek bevittek eladni. Ha volt éppen hagyma, volt, ha nem, hát így jártam. Konzervekből természetesen a hüvelyesek sorakoztak és a paradicsom püré a salgó polcon, mellettük pedig szigorúan a Barilla tészták. Kenyér helyett a híres-neves pane carasau, lapos kenyerük volt, viszont azt csak Bálintnak tudtam beszerezni kóstolásra a glutén miatt. (Se gond, készítettem magamnak sajátot, tőlük ellesve, a saját lisztemből.) Aztán, egy nagyobb fagyasztóláda nagyjából minden boltban volt, ahol még találtunk együtt a boltossal hosszas turkálás után spenótot, egy másik boltban pedig bazsalikomot. Heti egyszer van minden faluban piac, nagyobb választékkal, és akkor mindenki felpakolhat egy hétre, amire szüksége van. Persze a szezonálisokból. Kicsit olyan érzésem volt, mintha visszacsöppentem volna a gyerekkoromba, vagy inkább anyukáméba. Viszont miután elengedtem, hogy én itt egy előre kigondolt recepthez vásároljak be, a kapott alapanyagokból olyan ételeket varázsoltam a tányérra, hogy tíz ujjunkat megnyaltuk utána. És megvallom, kifejezetten üdítő látvány volt, hogy nem kellett az agyon-feldolgozott termékek között mazsolázni, mert nem is igazán voltak.
Ha kíváncsi vagy a Szardíniában tanult receptjeimre, amit otthon is el tudsz készíteni, illetve az ott tanult titkokra, hogy minek köszönhetik a hosszú, minőségi életüket a helyiek, akkor bátran csatlakozz a NutriCsoportomhoz az Instán (részletek ITT), vagy akár mini kurzus formájában is szert tehetsz rájuk itt, az oldalamon (részletek ITT).
Az élményeimből egy beszámoló YouTube videó is készült, amit pedig itt érsz el: https://youtu.be/FpWldTqpSFQ
Annyi biztos, hogy 2025-ben is rengeteg mindenért hálás vagyok, de ez az élmény határozottan dobogós helyet kapott a szívemben! 💙
Comments ()